Gyülekezetünk története

Az 1900-as évek elején, a Martintelepen még nem volt templom és az itt lakó hívő emberek a Belvárosi templomba jártak istentiszteletre. Később, amikor már elkezdett terjeszkedni a város, Martintelepen is megindult a hívek összegyűjtése. 1920-as évektől kezdve már a martintelepen is voltak istentiszteletek, de ekkor még Vasút Menti Missziói Egyházközség volt a neve. Nem volt állandó lelkésze a gyülekezetnek egészen 1930-ig, amikor is a templom épült.

Visszatekintés a templom építésére

A templom 1929-30-ban épült. A templom tervét Szeghalmy Bálint, a Miskolc város akkori főépítésze tervezte. Erdélyi származású, Istentől megáldott tehetségű ember volt. A templom homlokzatán tábla hirdeti nevét.

1929. augusztus 23-án volt az első mozdulat, az első kapavágás a templom építésének helyén. Mindez nem emberi indulatból, hanem Isten nevét magasztalva istentisztelet keretében történt.

1929. szeptember 15-én a martintelepi és miskolci református hívek igen nagy számú gyülekezetében megtörtént a templom alapkőletétele.

Az alapkőletételi istentiszteleten, imádsággal Enyedy Andor lelkipásztor és igehirdetéssel Farkas István esperes szolgáltak.

Ilosvay Ferenc lelkipásztor felolvasta az alapkőletételi okmányt, melynek szövege a következő:

“Ez okmányt tartalmazó alapkő letétetett Krisztus születése után 1929. esztendőben, szeptember havának 15. napján, vasárnap délután 5 órakor, hálaadó és könyörgő istentisztelet keretében. Az alapkő fundamentumát képezi egy templomnak, amely Miskolc thj. város martintelepi részének lakó reformált keresztyén hívek lelki épülésére, a magasságos Isten nagy nevének dicsőségére, az Úr Jézus Krisztus igaz tiszteletére közadakozásból építtetett.

Építtetett a templom akkor, amikor Magyar Hazánk szent teste részekre volt szaggatva, mikor minden magyar lelkén bánat felhője ült, mikor nagy volt az éhség az Istennek Igéje után, mikor a mélységből Istenhez Kiáltottunk, hogy mutassa meg népének szabadítását. Hisszük, hogy a templom kegyelemből adott eszköze lesz sok lélek újjászületésének, Istenre találásának, Krisztusban való üdvösségének, a Szentlélek munkájának, a magyar feltámadásnak, Isten országa eljövetelének.”

“…A templomépítés idejében,

Magyarország kormányzója volt vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki, mint Isten küldötte 1919-ben észre térítette a magáról megfeledkezett, ősi eszményeitől elfordult nemzetet.

Miniszterelnöke gróf Bethlen István,
Miskolc város polgármestere dr. Hoboday Sándor,
aki igen sokat tett városunk fejlesztéséért.

A miskolci református egyház lelkészi kara:

  • dr. Révész Kálmán a tiszáninrieni egyházkerület püspöke,
  • Farkas István az alsóborsodi egyházmegye esperese,
  • dr. Enyedy Andor püspöki másodlelkész,
  • Illyés Bertalan;

Hitoktatók:
Cseh József, Fazekas János, Mikes Géza, Nagy József; segédlelkészek: Szabó István, Benke Kálmán, Erőss Gyula;

Főgondnok: dr. gr. Haller József,
a martintelepi egyházrész lelkésze Ilosvay Ferenc,
gondnoka Könczöl Bálint,
énekvezér Papp Károly.
Ref. Leánygimnázium igazgatója Csorba György;

Tanítók:
Péter József igazgató, vitéz Littkay György, Rácz Árpád, Barna Aladár, Molnár Béla, Nagy János; tanitónók:
Szabóné Cukrász Margit, Ruttkay Berta, Torpay Zsuzsánna, Szekeres Ilona.

A templomot ingyen tervezték:
Árva Pál és Szeghalmy Bálint főmérnökök,
az utóbbi az épitést ellenőrizte.

Építették:
Kerekes József és Ecsedy Jenő építészek…”

Az okmányt felolvasás után a jelenlévők nagy számban írták alá. Egy aláírásért 5 P. -t kellett fizetni a templom javára. Az okmányt egy fémhengerben helyezték el és azt az alapkő üregébe tették. Az elhelyezést kalapácsütések követték a templomépítésben való részvétel jelképezésére.

Az első kalapácsütést Farkas István esperes ejtette, egy Ige kimondása közben. A hívek közül is sokan éltek a kalapácsütés lehetőségével, minden ütésért 1 P.-t fizetve a templom javára.

Ekkor már 68.000 P. gyűlt össze, mely elegendő volt arra, hogy elkészülhessen a templom, berendezések és harang nélkül. Közben a hívek adakozókészsége egyre növekedett s így lehetővé vált a templom famunkájának befejezése is. A famunkát, faragásokat Tóth István asztalos mester készítette.

A templomépítés költségeinek előteremtéséről el kell mondani, hogy a gyülekezet adakozókészsége mellett nagy segítséget jelentett a miskolci egyházak 30.000 pengős adománya, valamint a polgármesteri hivatal 15.000 pengős adománya.

Tudjuk azt is, hogy az akkori gyülekezet tagjai jártak gyülekezetről gyülekezetre és Isten igéjével, énekekkel szolgálva tégla-jegyeket árultak, aminek összege a templomépítés költségeit szolgálta. Ezt a szolgálatukat fáradhatatlanul végezték.

Kiemelkedő munkát végzett Ilosvay Ferenc lelkipásztor, aki a sárospataki tanítóképzőből hozta el az államosítás idején azt az orgonát, amely jelenleg is segíti az éneklést az istentiszteleteken.

Ilosvay Ferencnek köszönhető, hogy van a gyülekezetnek parókiája és gyülekezeti háza. Lányai kántorai voltak az egyháznak. Felesége az asszonyok között végzett maradandó munkát.

1930. július 17-én Ilosvay Ferenc lelkipásztor megrendeli a két harangot Egry Ferenc kisgejőczi (Kárpátalja) harangöntő mesternél.

A harangokra a következőket vésték:

a nagyobbikra: Isten dicsőségére készítették a miskolci és martintelepi ref. egyházak áldozatkész hívei 1930. évben.
“Az Úr az ő népének ereje.- 28. zsoltár 8. vers. Öntötte: Egry Ferenc Kisgejőcön, 1930.

a kisebbikre: Isten iránti hálájuk jeléül öntették Nagy István és neje sz. Hajdú Lídia egyháztagok 1930. évben
“Hálával áldozzál az Istennek.- 50. Zsolt. 14. vers.

Amikor elkészültek a harangok ünnepélyes keretek között veszik használatba. Ezen ünnepségen részt vesz Farkas István esperes és a lelkészi kar. Szabó Dániel hejőcsabai lelkész mond imát. Ifj. Ceglédi István szavalattal járul hozzá az ünnepléshez. Ilosvay Ferenc lelkipásztornak bibliát adományoznak. Szívet és lelket felemelő ünnepségen ujjongó magasztalással dicsérik az Istent.

Ekkor már van temploma a gyülekezetnek, de még nincs anyakönyve. Van lelkipásztora, de hivatalosan mégis Hejőcsabához tartoznak. 1949-től van aztán a gyülekezetnek anyakönyve. Ettől az időtől kezdődően nem kell más gyülekezetbe menni. Saját otthonában találja meg mindenki a szükséges szolgáltatásokat.

A gyülekezet élete a világháború alatt

Ezekről az időkről nem sokat tudunk és, amit tudunk azt is egy idős gyülekezeti tagtól, aki gyermekként átélte mindezeket a szörnyűségeket, melyek itt történtek 1944-ben.
1944 jan. légi, febr. földi úton támadtak a szovjetek.
1944. február 6-án jöttek be a szovjetek; a németek, hogy lássák a szovjet csapatok vonulását és támadását elfoglalták a templomot és márciustól egészen júliusig a templom az ő kezükben volt.
1944 február közepén volt az utolsó istentisztelet, de ekkor már több ablak és nyílászáró meg volt sérülve.

1944. június 15-17 között a miskolci csendőrség mindenkit kitelepítettek a vasút közelsége miatt. A templomot is nyitva kellett hagyni azért, hogy a légnyomás minél kisebb kárt okozzon az épületben. A vasutat szerették volna mindig eltalálni, de nem sikerült nekik, azért mert ekkor Bulgár kertészet a tiszai mögött működött és ekkor még ők üvegházban termeltek. Mivel fénylett az üvegház a szovjetek azt, hitték, hogy a Tiszai Pályaudvar, és ezért az kezdték el bombázni. Ez volt a szerencse, mert így a pályaudvar épen maradt.
1944. márciustól júniusig német kézen volt a templomunk. Majd ezt követően betörtek a szovjetek és hetes váltással hol ők, hol pedig a németek uralták a templom tornyot. Majd 1944. őszén sikerült a szovjet csapatoknak végleg kiűznie a németeket és nemcsak a templom, hanem Miskolc nagyobb része is teljesen az ő kezükbe került. Majd 1944 november végére már egész Miskolc az ő kezükben volt.

A világháború alatt a templomot kisebb sérülések érték, de maradandó károsodást nem szenvedett. 1944. június 2-án reggel 8 órakkor történt a legnagyobb sérülése: pala; deszkafoszlányok a tetőről, a hátsó pinceajtó a légnyomás következtében kivágódott, levitte a harang fedelét, tehát a harangláb deszkázata sérült.

Nagyon sok légi aknát ledobtak és felfelé terjeszkedett a nyomás és ennek következtében rongálódott meg a pince. A templom tornyán levő kakas is csak megferdült.

1944. június 2-án reggel 8 és fél 9 között láncos bombával akarták a templomot lebombázni, de nem sikerült, nem találták el, ez annak köszönhető, hogy ekkor még nem volt olyan pontos a haditechnika. A templomtól 10 m-re lévő sarki házból azonban csak egy bombakráter maradt.

*  Kazi világa, Facebook bejegyzésből idézet:

Magyarország 1944-es német megszállását követően megindult az angolszász bombázás. Az egyik legpusztítóbb csapást június 2-án mérték hazánkra, a normandiai partraszállást előkészítő Frantic Joe keretében megszórták Miskolcot, Debrecent, Szolnokot, Szegedet, Balmazújvárost, Nagyváradot, Kolozsvárt.

Első körben a magyar kőolajipart, hadiüzemet támadták. A Frantic Joe keretében viszont a keleti irányú forgalmat bonyolító kulcsfontosságú pályaudvarok kerültek a célkeresztbe, mivel az angolszászok attól tartottak, hogy a partraszállás megkezdését követően a németek csapatokat dobnak át a keleti frontról Normandiába. A központi és déli frontról a fő vasútvonalak pedig Magyarországon át futottak nyugatra. A keleti országrészt korábban nem bombázták a szövetségesek. Ennek megfelelően Szolnokot és Miskolcot leszámítva nem is volt érdemi légvédelem az említett városokban.

A nappali bombázásokat az amerikaiak hajtották végre. A Frantic Joe keretében Dél-Olaszországból indultak a repülő erődök, s mivel a célpontok a hatótávolságuk határán voltak, ezért a bombázások után tovább repültek ukrajnai szovjet repterekre. Ott feltankoltak, kijavították a kisebb sérüléseket, meghibásodásokat, majd visszarepültek a bázisaikra.

Érdemi légvédelem és honi vadászvédelem hiányában szinte zavartalanul, elhanyagolható veszteség mellett bombázták le a pályaudvarokat, a szomszédos laktanyákat. Akkoriban még nem voltak GPS irányította intelligens bombák, s bizony a környéknek is kijutott, óriási civil áldozatokat követelve. Miskolcon például a bombaszőnyeg a Tiszaitól a Búza térig tartott. Meghaltak 206-an, 420-an megsebesültek.

Később még egyszer bombázták Miskolcot az amerikaiak (lásd fotó), illetve az akkor önálló Diósgyőr (hadiipari üzemek) is elszenvedett egy amerikai bombázást). Két szovjet légitámadásra is utal az egyik forrás, de azok valószínűleg csak jelentéktelen károkat okoztak.

https://miskolcadhatott.blog.hu/2016/09/20/miskolc_bombazasa

A bevetésről készült amerikai jelentés alapján vadász védelembe nem ütköztek Miskolc fölött, 10 légvédelmi löveget észleltek, enyhe, pontatlan zárótüzet lőttek, veszteség nélkül zárták a bevetést. A bombázást: Jacoby Carter, Andrews Brickett, Stevens Hudson és Cooke Simpson vezezette.

WORD, MC. BOMBÁZÁSA:

Miskolc bombázása

írta: Kilátó. web: https://miskolcadhatott.blog.hu/2016/09/20/miskolc_bombazasa

Ha a II. világháborús bombázásokról esik szó, rögtön beugorhat egy régi fotó Hirosima, Drezda vagy London elpusztított házairól, az üszkösödő romokról vagy a hullahegyekről. Tudjátok-e azonban, hogy ebből a csodálatos világbéke teremtésből Miskolc sem maradt ki? Négyszer is a nyakunkba hullottak a bombák, melyek célja hála az égnek egy alkalommal sem a város polgárainak megtörése volt. Az elcsúszó bombaszőnyegek viszont az ártatlan lakosság között is okoztak veszteségeket, és történt olyan eset is, ahol a támadó légierő legénysége lebombázott egy marhacsordát, vagy mezőn dolgozó nőket jutalmazott géppuska tűzzel.

1944-ben a szövetségesek kísérletképpen felállították a Frantic Joe nevű hadműveleti tervet, melynek az volt a lényege, hogy egy Dél-Olaszországból felszállt repülőgép, miután Közép-Európa felett kiszórta bombáit, ne forduljon vissza, újra megkockáztatva, hogy ugyan azon az úton leszedjék, hanem repüljön tovább valamelyik oroszok által frissen elfoglalt ukrajnai reptérre. Ott újra feltöltik, aztán visszafele is tud bombázni. Logikus terv, kár hogy ennek mi ittuk meg a levét. A sors iróniája, hogy a hadművelet ezen célja (már hogy tudnak-e együtt működni a szövetséges felek) kudarcba fulladt. Azokat a szovjet katonákat, akik jóban lettek az amcsikkal, vagy meghurcolták, vagy cellába dugták.

A város – és egyben az ország többi nagyvárosának bombázása – 1944. június 2-án kezdődött. Miskolc elsődleges célpontja a Tiszai melletti rendező pályaudvar volt, ugyan is az Ukrajnába tartó német (és magyar) utánpótlás jelentős része itt robogott keresztül. Nem finomkodtak a támadók, ha már erre jártak, jól megszórtak minket. Az első gépek reggel 9:10 perckor jelentek meg a látóhatáron. A légvédelmi tűz elől egy felhő fölé emelkedtek, s innen hullajtották terhüket. A város lakossága ekkor már közel félórája kuporgott az óvóhelyeken, várva, hogy pottyan, vagy nem pottyan. Pottyant.

Bár a célpont a Rendező pályaudvar volt, a bombázás helyét megjelölő füstsávot elsodorta a szél. Ennek a “kis” malőrnek köszönhetően a Semmelweis Kórház környéke és a Népkert, a mai Vörösmarty lakótelep, valamint a Búza tér és a Zsolcai kapu is bőven kapott az égi áldásból. A vásárcsarnok, ami már akkor is emblematikus épülete volt a városnak, romhalmazzá vált. Úgy összelapította a légnyomás az épület előtt álló villamoskocsit, mint egy belvárosi csöves a sörös dobozokat szombat este. Csodával határos módon a vásárcsarnok alatti óvóhely sértetlenül megvédte az ott tartózkodókat. Nem volt azonban ilyen szerencséje a Zsolcai kapuban lévő Járványkórháznak és a Szilágyi-Diskant Gépgyárnak sem. Utóbbi 90%-ban elpusztult. A Semmelweis (akkor Erzsébet) Kórházban csupán az ablakok repültek be, azonban a közel eső lakóházak vagy telitalálattal porrá lettek, vagy a záporozó törmelékektől dőltek össze.

A Magyar Élet 1944. június 7-ei számában Nagy Lajos hivatásos tűzoltóparancsnok több megrendítő történetet is leír. A légiriadó megszólalása után anya és gyermeke a legközelebbi árokóvóhelyre menekültek, csatlakozott hozzájuk három másik asszony is. A bomba közvetlen melléjük csapódott be, beszakítva az óvóhely tetejét. Az anya a fiára borult, s vele a többi nő is. Élete árán óvta meg gyermekét, akit egyedüli életben maradóként mentettek ki a romok közül.

Egy pillanatra vissza is adnám a pennát Nagy Lajos tűzoltóparancsnok úrnak:

EGY MÁSIK HELYEN A HÁROM HATALMAS BOMBAKRÁTER KÖZÖTT ÉPSÉGBEN MEGMARADT AZ ÁROKÓVÓHELY. A BOMBATÖLCSÉREK HATÁRAI AZ ÁROKÓVÓHELYTŐL 1-3 MÉTERRE VANNAK. EGY CSALÁD  

– AMIKOR KIJÖTTEK AZ ÁROKÓVÓHELYRŐL S MEGLÁTTÁK A ROMBOLÁST – HÁZ NEM MARADT MEG A

KÖZELBEN – EGYMÁS NYAKÁBA BORULVA VALÓSÁGGAL SIKÍTOZTÁK: ÉLETBEN MARADTUNK, ÉLETBEN MARADTUNK S EZT HAJTOGATTÁK MÉG HOSSZÚ IDEIG BOLDOGAN, ÖNFELEDTEN ÖRÜLVE AZ ÉLETNEK.

Nem volt azonban ilyen szerencséje annak az apának, aki már nem ért le az óvóhelyre. Már az ajtóban járt, amikor 4 méterre becsapódott tőle egy bomba, a légnyomás kiszakította a lépcsőn álló fia karjai közül, s azonnal megölte. Egy másik család fehér komondorjával együtt menekült az árokóvóhelyre. Egyedül a kutyát, Bundást tudták élve kimenteni a romok közül. Napokig hasalt még ott, gazda nélkül, és nézte a romokat földre szegett fejjel. Ételt nem fogadott el, odébb menni nem akart. Holtig tartott hűsége.

A Népkertet valósággal felszántotta a szőnyegbombázás. Az egyenként 500kg-os bombák tövestől csavarták ki a fákat, eltörölték a föld felszínéről az ott álló játszóteret, találatot kapott a sportpálya, de nem úszta meg a támadást a Mindszenti temető sem. Az eredeti célt, a Rendező pályaudvar leszedálását is sikerült elérniük a bombázóknak. Súlyos, de nem helyrehozhatatlan károk keletkeztek. A vasúti pályákon beállott fennakadásokat is legfeljebb pár nap alatt orvosolták, de ezzel az elvesztegetett idővel is nagyban segítették a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A háború alatt a vasutat ért 4,6 milliárd pengős háborús kár 85%-át egyébként a későbbiekben visszavonuló németek okozták.

Szinte azonnal megkezdődött az életben maradottak felkutatása, a romok eltakarítása, és a károk helyreállítása. Szervezetten és gyorsan haladt a munka, a katonaságon túl a civilek is bekapcsolódtak a mentésbe. Egy korabeli beszámoló a fronton harcoló katonák bajtársiasságához hasonlította a városlakók összefogását. Korra, nemre, származásra való tekintet nélkül egy emberként küzdöttek a tűzzel, ástak a romok alá, s támogatták a segítségre szorulókat. A polgármester rendelete szerint a bombakárosultak négy helyen ingyenes melegételt kaptak, emellett pénzbeli gyorssegélyt, ahogy azok is, akik szeretteiket veszítették el, vagy a támadás illetve a romeltakarítás során sérültek meg. Kártalanítást kaptak azok is, akik munkájukhoz nélkülözhetetlen javaikban károsodtak. Akik elveszítették otthonaikat, igényelhettek zsidóktól elvett lakatlan lakásokat. Egy szignóért cserébe kulcsrakész otthonra leltek, mindeközben pedig a tovább szigorították a gettóba zárt zsidók kijárásának korlátozását. Ekkorra már egyikük sem rendelkezett vagyonnal.

A bombázás következményeként változott az elsötétítés időpontja, és tájékoztatták az embereket, hogy a félre vert harang is légiveszélyt jelez, ha esetleg nem működne a légvédelmi sziréna. Rendeletben tiltották meg a lakosságnak, hogy a lezuhant gépeket piszkálják, szigorú büntetést helyezve kilátásba. Jó tanácsokkal is ellátták a miskolciakat, újbóli támadás esetére. Például hogy verjék le a vakolatokat az óvóhelyeken, így az nem pereg majd a fejükre, vagy az ott tartózkodás alatt maradjanak nyugton, hisz takarékoskodni kell a levegővel, s egy bepánikolt, kiabáló, szaladgáló ember több levegőt fogyaszt. Annak érdekében pedig, hogy tudják milyen népet anyázzanak amíg odalent kucorognak, a repülőgépek felségjeleit ábrázoló nyomtatványok is megjelentek.

A bombázás következtében 160 lakóház omlott össze, 600 megrongálódott 420 ember megsebesült, 206-an meghaltak, köztük sokan 14 évesnél fiatalabbak voltak. A támadásokban elhunytakat Miskolc katonai tiszteletadással búcsúztatta el június 4-én 17:00-kor. A város lakói hatalmas mennyiségű virággal és koszorúval árasztották el Tetemvár téren felravatalozott koporsókat. Az egyházi szertartások befejezése után Honti Béla helyettes-polgármester tartott beszédet.

MI MISKOLCIAK EZER ESZTENDŐ ÓTA ÉLÜNK EZEN A TERÜLETEN. RENGETEG ELEMI CSAPÁST ÉLTÜNK ÁT TÍZ ÉVSZÁZADON KERESZTÜL FÖLDRENGÉSBEN, TATÁRJÁRÁSBAN, TÖRÖK PUSZTÍTÁSBAN ÉS ÁRVÍZBEN,

DE A PÉNTEKI TERRORTÁMADÁSHOZ HASONLÓ VESZEDELMET MÉG NEM ÉRTÜNK MEG. ITT SÍRUNK A KOPORSÓK FELETT ÉS A MI ÚR ISTENÜNKTŐL KÉRÜNK VIGASZTALÁST. DE NEKÜNK IS MEG KELL TENNÜNK MINDENT ÉS NYUGODTAN, BÁTRAN EL LEHET MONDANI, HOGY NINCSEN MÁS SEGÍTSÉG, MINT A TÖKÉLETES ÉS TELJES MAGYAR ÖSSZEFOGÁS. SZERETNÜNK KELL EGYMÁST ÉS KART KARBA ÖLTVE SZOLGÁLNI KELL A MAGYAR IGAZSÁGOT. ÍGY ÉRHETJÜK EL A REMÉLT GYŐZELMET ÉS A MAGYAR FELTÁMADÁST. EBBEN A GONDOLATBAN, A MAGYAR FELTÁMADÁS REMÉNYÉBEN NYUGODNAK MEG AZOK A HŐSI HALOTTAK, AKIKET MOST KÍSÉRÜNK EL UTOLSÓ ÚTJUKRA.

Augusztus 22-éig kellett várni az újbóli találkozásra a szövetséges gépekkel, azonban nem volt őszinte a viszontlátás öröme. A repülők ezúttal éjszaka érkeztek, s a Magyar Élet tudósítása szerint a júniusihoz képest elenyésző károkat okoztak. A légoltalmi szirénák este 10:43-kor szólaltak meg. Sok miskolci a szabadban tartózkodott, élvezve a forró nyári nap utáni hűvös levegőt, mikor is a rádió bejelentette, hogy erősebb ellenséges bombázókötelék tart a város felé. Fél óra leforgása alatt kiürült a város, mindenki az óvóhelyekre húzódva várt. Az elsötétítés végett a közvilágítás sem égett, és egy teremtett lélek sem volt az utcákon. A leghamarabb Miskolc felé érő gépek először világító bombákat dobtak le a város szélein, majd minden rendszert nélkülözve szana-szét világítgatták a várost. Ekkor kapcsolódtak be a buliba a légvédelmi ütegeink, amik a gépeket is, és a lassan ereszkedő világító testeket is célba vették. Hangos “ugatásuk” hamarosan a monoton repülőgépzúgással, sistergő, sivító hangokkal, majd robbanásokkal, dörrenések vegyült. Megérkeztek az első bombák, velük együtt pedig az óvóhely súlyos vas ajtajának zörgése is hozzávegyült a rémisztő szimfóniához.

Végül aztán újra csend lett. Az ellenséges repülőgépek elhagyták Miskolc légterét, és újbóli szirénahang jelezte a riadó végét. Közel 600 bomba hullott a városra, s ezúttal is esett kár civil életekben és épületekben egyaránt. A tűzoltók és légoltalmi-osztagok hamar munkába álltak, hogy elkezdjék a mentést és kárelhárítást. Már volt gyakorlatuk benne.

Ameddig az előző bombázásokat és azok utóéletét napokon keresztül címlapon tudósította az újság, a következő két támadást rövidre zárták: a károk mérsékeltek, az kárelhárítás gördülékeny, lelőttünk pár repülőt. Talán idővel feljebb kúszott az emberek ingerküszöbe, talán a propaganda érdeke volt, hogy ne ez legyen a fő beszédtéma. A legutolsó, Diósgyőrt ért támadásról már csak említés szintjén számolt be a Magyar Élet. Terjedelmesebb cikket közöltek arról, hogy milyen büntetésre számíthat majd a Nagyváradi AC az MLSZ-től, amiért háború ide vagy oda, de nem jelent meg a diósgyőri meccsén.

50 évvel a támadások után, 1994-ben a Miskolci Polgári Védelmi Kirendeltség kopjafát állított a bombázások áldozatainak tiszteletére a Búza téri görög katolikus templom mellett.

A Herman Ottó Múzeum irattárában 1944 márciusa után az addig rendszeresen megjelenő miskolci újságok közül egyedül a Magyar Élet című napilap példányai találhatóak meg. Ez egybe esik a német megszállással, így arra következtetünk, hogy a többi lap működését beszüntették politikai irányultságuk miatt. A várost ért bombázások legközelebbi forrásaként tehát a Magyar Életet használtuk, amely azonban nem mentes a propagandától és csúsztatásoktól. Az első Miskolcot ért bombatámadásról szóló tudósítást olyan szófordulatokkal tarkítva olvashatjuk, mint „…az angol-amerikai légigengszterek véres miskolci orgiája…” vagy a bombázó pilóták jellemzésére szolgáló szösszenet, miszerint: „…az ide küldött légi gengszter gépek néger vezetőinek arcánál már csak a lelkük feketébb.” De a véres valóság is megjelenik a tudósításban, a várost ért károk taglalásakor: „…hadicélpont volt talán az a sok kis poronty magyar, akinek jövőbe sugárzó életét vad, kéjes, heródesi kegyetlenséggel darabokra szaggatták az angol bombák, – a humanitás nevében?”

Egyértelműen kitűnik a sorok közül, hogy a szerző a tehetetlen düh szikráját szeretné a gyűlölet tüzévé szítani a beletörődés elkerülése és az aktív ellenállás kiváltása érdekében. Talán máshogyan látnám, ha személyesen élem át a légitámadás borzalmát, azonban a sorok mögül sugárzó gyűlölet nem méltó nemhogy egy újságíróhoz, egy magyar emberhez sem. Csupán félsiker közös ellenség ellen hangolni az embereket, ahelyett hogy egy közös cél érdekében tennénk. A háború okozta anyagi károkat azóta eltakarították, de ahogy a mai napig kifordul egy-egy fel nem robbant bomba a földből, úgy bukik fel újra és újra a harag és félelem vezette népbutítás. 1944 óta szerencsére a jég volt a legpusztítóbb, ami az égből a városra hullott. Rajtunk áll, hogy így marad-e.

Forrás: https://miskolcadhatott.blog.hu/2016/09/20/miskolc_bombazasa