Esküvő

Időpont foglalása ügyében hívja a +36303806509 számot, vagy írjon e-mailt: borzsonyikornel@gmail.com címre.

 

A református házasságmegáldó istentisztelet szertartása (menete) a következő:

1. A lelkipásztor a templom kapujában fogadja a házaspárt és orgonaszó közben bevezeti őket a templomba.

2. Az áldást kérő házaspár az úrasztala elé áll.

3. A lelkipásztor bibliai igével köszöntést mond.

4. Ha gyülekezet is van jelen a szorosan vett családtagokon és rokonságon kivül, ekkor következik a gyülekezet hálaadó éneke (Adjatok hálát az Istennek: 105.Zsolt.1.verse).

5. Az ének elhangzása után a lelkipásztor egy bibliai ige alapján igehirdetést tart a házasság bibliai értelméről. Elmondja, milyen ígéretei vannak istennek a hívő házastársak részére, továbbá miért hivatás a keresztyén házasság, mit vár Isten a házastársaktól, mégtovábbá minek a szimbóluma a keresztyén házassság?

6. Az igehirdetés után következik a házasfelek kézfogása
(Fogjátok meg egymás jobb kezét) és a református házassági eskőszöveg hangos elmondása a lelkipásztor után, aki azt mondatonként előremondja.

AZ ESKÜ, AMIT A PÁR HANGOSAN A LELKÉSZ UTÁN MOND:

Mondjad először te, keresztyén férfitestvérem:

Én N.N. | esküszöm az élő Istenre, | aki Atya, Fiú, Szentlélek, | teljes Szentháromság, | egy, örök Isten, | hogy N. N. – t, | akinek most Isten színe előtt | kezét fogom, |szeretem. | Szeretetből veszem el őt, | Isten törvénye szerint, feleségül. | Hozzá hű leszek, | vele megelégszem, | vele szentül élek, | vele tűrök, | vele szenvedek, | és őt sem egészségében, | sem betegségében, | sem boldog, sem boldogtalan állapotában, | holtomiglan, |vagy holtáiglan | hűtlenül el nem hagyom, | hanem egész életemben | hűséges gondviselője leszek. | Isten engem úgy segítsen. Ámen.

Mondjad te is keresztyén nőtestvérem:

Én N.N. | esküszöm az élő Istenre, | aki Atya, Fiú, Szentlélek, | teljes Szentháromság, | egy, örök Isten, | hogy N. N. – t, | akinek most Isten színe előtt | kezét fogom, |szeretem. | Szeretetből megyek hozzá  | Isten törvénye szerint, feleségül. | Hozzá hű leszek, | vele megelégszem, | vele szentül élek, | vele tűrök, | vele szenvedek, | és őt sem egészségében, | sem betegségében, | sem boldog, sem boldogtalan állapotában, | holtomiglan, |vagy holtáiglan | hűtlenül el nem hagyom, | hanem egész életemben | hűséges segítőtársa leszek. | Isten engem úgy segítsen. Ámen.

7. Az eskü elmondása és ahhoz kapcsolódó rövid pásztori intelem után kerül sor a hálaadó és könyörgő imádságra, melyet a Miatyánk közös elmondása zár le.

8. Apostoli áldás.
9. Következik az emléklap átadása.

10. A gyülekezet éneke vagy orgonaszó közben a házaspár a lelkész vezetésével kivonul a templomból és a templomajtóban fogadja a rokonok barátok jókivánatait.

A templom előtt és annak szép parkjában lehetőség van arra, hogy közös csoportképeket készítsenek a házasok.

 

 

Végül néhány adminisztratív jellegő tudnivaló:

* Annak az egyházközségnek a lelkészi hivatalában kell jelentkezni, amelynek a templomában kívánják a házasulandók házasságuk megáldását.

* Ajánlatos tehát legalább egy hónappal a házasságkötés családi körben eltervezett időpontja előtt jelentkezni a lelkészi hivatalban.

50 éves házassági

évfordulóra való megemlékezésre is van lehetőség a megszentelt hajlék falai közt.

Ennek liturgus rendjéről a lelkipásztor személyesen ad felvilágosítást.

Református esküvő
A református egyház felfogása szerint nem “református esküvőről” hanem házasságot megáldó református istentiszteletről kell beszélnünk. A református istentisztelet keretében megáldott házasságot nem az egyház köti meg a templomban, hanem a házasfelek előzőleg, vagy utólag az állami anyakönyvvezető előtt.

A pár már mint férj és feleség érkezik a templomba s kérik házasságukra a Szentháromság Isten áldását.

Hogy a házastársak milyen komolyan veszik Isten áldását először azzal fejezik ki, hogy nyitott szívvel vannak készen meghallgatni Istennek az igehirdetés által hozzájuk szóló személyes szavát a házasság bibliai értelméről.

Másodszor azzal, hogy az igehirdetés meghallgatása után, a lelkipásztor felszólítására megfogják egymás jobb kezét s mások által is jól hallható szóval elmondják a házassági eskő szövegét.

Harmadszor azzal, hogy a lelkipásztor imádságával egyrészt hálát adnak Isten eddigi gondviselő szeretetéért (református egyházukért, a családi otthonért, egymás megtalálásáért) és azért, hogy Jézus Krisztus a házasságot is megváltotta.

Másrészt kérik Isten további segítségét, vezetését, a Szentlélek naponkénti kiáradását azért, hogy házasságukat mindig Istentől kapott hivatásnak tekinthessék és igy is élhessék meg.

 

 

 

.

.

Jegyesoktatáshoz, Pál Ferenc gondolatai:

 

És ha nem te vagy az igazi?

 

Az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek, a világ más tájain viszont szeretik, akivel élnek – hívta fel a figyelmet Pál Feri atya fiataloknak tartott előadásában. A szerelemkultúra szülöttei gyakran megkérdőjelezik, jól választottak-e, ám azt sem ártana tudatosítaniuk: többet tehetnek párkapcsolatukért, mint gondolnák.

Pál Feri atya arról beszélt, mire vágyik az európai ember a házasságban, miért lesz allergiás saját hitvesére, és mit tehet azért, hogy javuljon kettejük kapcsolata.

Mi van, ha…?

„Két férfi utazik a repülőn, az indiai újságolja a magyarnak, hogy azért tér haza Európából, hogy megházasodjon. Csakhamar kiderül, leendő feleségével még sosem találkozott, egyetlen fényképet tud róla mutatni útitársának. A magyar fiatalember persze elképedve kérdi: hogyan fogod tudni szeretni? Az indiai szintén megdöbben: lesz rá egy élet, hogy megtanuljam. Nem lehetek olyan hülye, hogy ötven év alatt ne jöjjek rá, a párom mit szeret és mit nem.”

A történet nem vicc, bár más kultúrák szülöttei is mulatságosnak tarthatnák európai felfogásunkat a tartós párkapcsolatról. Pál Feri atya, katolikus pap, mentálhigiénés szakember ezzel szemléltette, amit egy argentin nő úgy fogalmazott meg: az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek. Mi szeretjük azt, akivel élünk.

Nincs abban semmi rossz, hogy igényeljük a szerelmet – tette hozzá az önismereti és párkapcsolati előadásairól ismert lelkész –, csakhogy érdemes feltérképezni a szerelem okozta élettani és lélektani hatásokat, ha tartós kapcsolatban szeretnénk élni – figyelmeztetett. A szerelemkultúra szülötteinek ugyanis gyakori, kínzó és talán legfélrevezetőbb dilemmája: mi van, ha mégsem a választott társ az igazi.

A szerelem nem örök, de valami más megmarad

„A szerelem rendkívüli élettani változásokat eredményez, bizonyos hormonokból például százszoros mennyiséget is termelhet az emberi szervezet. Bizonyított tény azonban, hogy – vérmérséklettől függően – legfeljebb két évig tart a szerelem lángoló időszaka. Ez azonban elég arra, hogy lélektani változások is létrejöjjenek a személyiségben” – kezdte magyarázatát Feri atya.
„Amikor szerelmesek leszünk, az énhatáraink átjárhatóvá válnak, képlékennyé lesznek. Ilyenkor lehetővé válik, hogy ne én meg te legyünk, hanem mi, hogy kialakuljon egy közös, külső-belső világunk. Amikor az élettani változások lecsengenek, az énhatárok ismét elkezdenek visszarendeződni. Megint egy kicsit távolodunk egymástól, újra egyre többet vagyunk én meg te. Csakhogy eddigre a másik fél az önmagunkról alkotott képünk részévé vált: magamra gondolok, és te is eszembe jutsz. Vagyis, az identitás, az önazonosság részévé lesz a szeretett másik személy. Míg tehát a szerelem mulandó, a vele együtt járó lélektani változások maradandók.”

Vissza a csecsemőkorba?
„Nők gyakran mondják, hogy ha valamit szeretnének, szólniuk kell a párjuknak, és ha a pár teljesíti is a kérést, az már nem olyan. Találja ki. Miért van bennünk ez a vágy? Azért, mert amikor megtörténik bennünk ez a szerelemmel járó változássor, akkor visszalépünk egy már meghaladott személyiségfejlődésbeli korszakba. Gondoljunk bele: amikor szerelmesek leszünk, anélkül, hogy tudatában lennénk, elkezdünk egymással úgy gügyögni, ahogy a csecsemő az édesanyjával. Itt is erről van szó. Mivel az énhatárok feloldódtak a szerelem első éveiben, úgy egymásra hangolódtunk, ahogy egyébként szinte nem is. Még a tudattalanok is kapcsolatba kerülnek egymással, ezért képesek vagyunk kitalálni egy sereg dolgot. Ezt kérjük számon a másikon később is. Ugyanakkor a szerelem révén újra elevenné válik bennünk a szeretet alaptapasztalata, amelyre a magzati létünkben, valamint az újszülött- és csecsemőkorunkban tettünk szert. Ez pedig nem más, mint hogy nem tudok beszélni, de van egy személy, aki anélkül kitalálja, mire van szükségem, hogy én mondanám. Hogy a szeretet olyan, hogy valaki ráhangolódik a lelkemre, rájön, mire van szükségem és képes is megadni azt, amire vágyom. Amikor a szerelem beköszönt nálunk, őstapasztalatunk alapján újra felébred bennünk a vágy, hogy kell lennie valakinek, aki rám hangolódik és tudja, mi van velem.”

Nem igaz, hogy nem igazi

Pál Feri atya a jól ismert feszültségforrás felemlítésével folytatta: december 24-én délelőtt a feleség ráutaló magatartást tesz, kinyitja az erkélyajtót, ahol ott várakozik a fenyőfa, mire a férj a karácsonyfatalpba illesztéshez szükséges művelet elindítása helyett csak annyit mond: csukd már be az ajtót, hideg van. „Ha a másik fél kitalálja, mit szeretnénk, akkor minden rendben van, ha nem, elbizonytalanodunk. Még azt is megfogalmazzuk: lehet, hogy nem te vagy az igazi. Ha te lennél az igazi, tudnod kellene úgy szeretni, hogy anélkül, hogy mondanám, tudod, mire van szükségem. Az lesz a téves következtetésünk, hogy egész biztos most is meg tudná csinálni a másik, csak már nem szeret, nem figyel rám, nem számítok neki. Pedig az élettani hatások már lecsengtek, egészen reális, hogy mondani kell, kérdezni kell, ha valamit szeretnénk kérni a másiktól.”

Éleslátás a lila ködben

A szerelem abban is hasonlít a szülő–gyermek kapcsolatra, hogy akárcsak gyermekként szüleinket, társunkat is idealizáljuk. Belelátunk sok szép dolgot, fölnagyítjuk a jó tulajdonságait – és ennek is meg is van a maga haszna Feri atya szerint. „Szerelmesen azt érezzük, mi ketten az egész világgal szembe tudunk szállni. A másikkal szemben elnéző szemüveg nemcsak a hibákat fedi el, hanem nagyon éleslátóvá is tesz: felfedezzük, hogy a másik mennyire szép, micsoda kincs.”

Démonizált kép
Idővel azonban érzékenyebbé válunk a különbözőségekre is. Eltelik pár év, és a korábban körültekintőnek, megbízhatónak és lelkiismeretesnek látott társunk szöszmötöl, lassú és körülményes – legalábbis számunkra. Ez azonban még mindig nem reális képalkotás. „Amikor idealizálom a társam, belső késztetést érzek arra, hogy vele legyek, gyermekeink legyenek, és hogy ne agyaljak ötven évet azon, hogy kivel házasodjak. Amikor viszont a pozitív kép összetörik, az idealizáció szakasza után elérkezik a démonizáció időszaka. Ilyenkor hajlamosak vagyunk újabb tévedésre: megkérdőjelezzük a másikba és a kapcsolatunkba vetett hitünket.”

Allergiás vagyok rád

Minél nagyobb a szerelem, az elkerülhetetlen annál inkább megtörténik: a szakirodalom kifejezésével élve kialakul a kölcsönös neurotikus allergia. „Ahogy egy kedves nő mondta: amikor hallom a férjem kulcsát zörögni a zárban, már rosszul vagyok. Ez azt jelentené, hogy nem fontos neki a férje? Nem szeretik egymást? Nem, csupán allergiás rá. Amikor együtt élünk valakivel évtizedeken át, valószínűleg egy-két dolog ki fog borítani minket.”

Valóságos elfogadás
Megnehezíti a dolgot, hogy eközben az idegesítő házastárs népszerű a gyülekezetben, a baráti körben, különösen az ellenkező neműek körében. „Eddig idealizáltuk a társunkat, most démonizáljuk. Mi segít nekünk? Az, ha eljutunk a harmadik lépésig, a realizálásig. Igen, a társam néha nagyon kedves, néha undok. Néha rendes, néha rendetlen. De hogy számomra a társam elfogadható legyen a maga emberi gyarlóságával, ennek van egy feltétele: hogy képes legyek saját magamat is reálisan látni.”

Hajlamosak vagyunk ugyanis azt gondolni, hogy mi mindent jól csinálunk, a hiba a másikban van. „Ilyenkor magunkat idealizáljuk. De még a másikkal szemben támasztott elvárások is az idealizálásra vezethetők vissza: az elvárásainkban ugyanis egy olyan társ képe szerepel, akinek alig kell tennie valamit ahhoz, hogy pont olyan legyen, ami nekünk jó.”

A panasz nem használ

Ezen a ponton Feri atya ismét a csecsemőkori párhuzamokra hívta fel a figyelmet. „Milyen eszköztára van egy csecsemőnek, hogy elérje, hogy jól lehessen? Sír, ordít, nyűglődik, hánykolódik, kiabál. Pici babaként azt várjuk, hogy a környezetünk változzon meg és fedezze föl, hogy mit kérünk tőle. A szerelemből adódó lélektani logika miatt a legtöbb felnőtt ugyanezt a megoldást erőlteti a végtelenségig: semmi mást nem teszek, mint nyűglődök, kiabálok, követelőzök, hogy a másik változzon meg. A cselekvésem logikája ugyanis elhiteti velem, hogy nem tudok mást tenni a kapcsolatért, csak minél hangosabban panaszkodni, és valahogy rávenni a másikat, hogy végre-valahára változzon meg. Csakhogy ez a fajta működésmód eleve kudarcra van ítélve, ugyanis nem szoktunk parancsszóra változni. Kritikusan, ítélkezve, beszólósan nem hatjuk meg a másikat. Minket sem lehetne így jóra bírni, miért várjuk el ezt a társunktól?”

Nem mindegy, ki az az egy
Akkor mit tehetünk mégis? Feri atya szerint a kérdés megválaszolásában a csecsemőkori önmagunkkal éppen ellentétes vonásunk segít.
„Mit szoktunk gondolni? Hogy a csecsemő számára igazából egyetlen személy él, az anyukája. Csakhogy egy csecsemő életben akar maradni, ezért ha nincs ott az anyja, úgy van vele: mindegy, csak valaki adjon enni, különben meghalok. Persze, nyilván az anyja a legjobb. Felnőttként a dolog épp ellenkezőjére fordul. Látszólag tudnék vele is élni meg vele is, vagyis sok igazi lehet. Valójában azonban az érett felnőtt azt mondja: amikor az élet nehézzé válik, és nem mindig kapom meg, amire szükségem van tőled – pedig reális szükségletek sokszor ezek –, akkor lehetőségem van arra, hogy döntsek melletted. Hogy azt mondjam, akkor is te vagy a feleségem, a férjem, ha nem kapom meg tőled azt, amire vágyom. Mert ez nem változtat azon. A csecsemő előbb-utóbb azt mondja: mindegy, csak legyen valaki. A felnőtt előbb-utóbb rájön, hogy fontosabb vagy, mint hogy igazam legyen. Fontosabb annál, hogy minden szükségemet kielégítsem. Felnőttként képes vagyok egy személyhez kapcsolódni és tartozni. Akár kócos, akár jól fésült az a valaki.”

Vele megelégszem
Sokkal többet tehetünk a párkapcsolatunkért, mint gondoljuk – összegzi Feri atya. De csak akkor tudunk a társunk jó és rossz tulajdonságaival együtt élni, ha magunkat is reálisan látjuk. „Nem idealizálom magam, hanem azt mondom: meg vagyok döbbenve, hogy mekkora bátorság az a részedről, hogy összekötötted az életedet velem. Te odaadod az életed legszebb éveit, hogy egy ilyen tökéletlen alakkal élj, mint én.”

Idáig el kell jutni, főleg akkor, ha a házassági eskü arról szólt, hogy „te vagy az az ember, aki egy életen át szeretni fog engem. Ebből a naivitásból rugdos ki bennünket az élet” – tette hozzá. Majd azt is leszögezte, nem embertelen, bántalmazó viszonyokról szólt, nem az áldozattá válásra buzdít.

Lehetnénk barátok!
Egyszerű gesztusokkal is sokat javíthatunk párkapcsolatunk minőségén: „Kutatók arra voltak kíváncsiak, mi az, ami a legnagyobb valószínűséggel megelőlegezi, hogy egy kapcsolat tartós legyen, és a benne élők elégedettek legyenek. Az egyik legerősebb kötőanyag a barátság, mert akkor is fönn tudom tartani, ha éppen konfliktusaink vannak. A barátainkkal vagyunk a legnormálisabbak, a házastársunkkal sokkal lehetetlenebbek vagyunk. Ezért tanácsolják, hogy ha a másik olyan elviselhetetlen, barátként hallgassuk őt. A másik fontos dolog, hogy újból és újból kifejezzük a társunk felé az érzelmi összetartozásunkat. Engedjük meg magunknak, hogy pozitív érzéseink legyenek, fejezzük is ki őket, a társunk örömeire pedig szintén adjunk pozitív érzelmi választ: örüljünk és legyünk hálásak vele együtt.”

.